Ott állok a ravatalozó előtt, a fekete kis ruhámban. Magas sarkú szandálomban egyik lábamról a másikra billegek és arra gondolok, hogy vajon nagy felháborodást keltenék-e mezítláb. És ha igen? Miért tartanak még mindig fogva az elvárások? A koporsó felől ekkor felsír egy hegedű, s a fájdalom a lábamból felkúszik a szívembe és szorosra markolja. Palitól búcsúzik kisebbik lánya. Nézem a fel-le vonagló vonó játékát és a koporsóban békésen pihenő Palira gondolok. Felettesem volt az iskolában, míg nyugdíjba nem vonult. Ősz hajú, alacsony, munkamániás. Olyan pedagógus, akinek a tiszta, őszinte egyénisége példaértékű a mai világban. Nem játszmázott, nem járt kerülőutakon, nyílt volt, egyenes és mindig segítőkész. Az élet mégis elvett tőle, semmint adott. Nagyobbik lánya csontvelőrákban meghalt huszonévesen. Felesége évek óta magatehetetlen beteg és tolókocsihoz van kötve. Ő tizenegy évig harcolt a vérrákkal, mely végül győzelmet harapott belé. Ismerem a mondást: mindenki annyi terhet kap….én akkor piszok gyenge ember akarok lenni…egy lelki toprongy… meglehet mostanság nem is állok távol ettől a személyiségtípustól.
Hazafelé menet tudom, nem lesz akivel megosszam a gondolataimat. Anna lányom, a szép, nyurga kiscsikó, a horvátoknál nyaral. Zolikám, okos nagy fiam a barátnőjével, Szandival romantikázik. Pici két éves Zsolti babám pedig apás hétvégén van. Üres a ház, miközben én úgy fel vagyok töltve érzésekkel, mint egy túlfújt lufi. Szétdurranok, csak apró tűszúrás…
Az ajtón belépve lerúgom kínzóeszközömet a sarokba. Mekkora hülye vagyok, hogy csak most teszem meg!
Szabolccsal is húsz évig húztam. Először szerelemből – Istenem, biztosan más pasinak is eljár a keze, mikor dühös, de szeret… majd a gyerekek érdekét szem előtt tartva – az a helyes, ha nem csonkacsaládban nőnek fel, még akkor is, ha apa túl sokszor mérges, de szereti őket… majd anyagi megalkuvás – ugyan már, csak egy kurvát dugott meg, mégis engem szeret… különben is, emiatt vesszen a ház, az autó…
Utólag, kívülállóként visszatekintve az élet nyitott ablakán, iszonyatosan dühös vagyok a megalkuvó önmagamra. Hol van az a nő, aki mindig, minden körülmények között önmaga akart lenni? Mikor váltam szeretetéhezővé? Mikor vesztem el?
Tíz hónappal ezelőtt felébredtem az októberi napfény hajnali érintésére és úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Szabi lent aludt a nappaliban-már harmadik hónapja- ezzel büntetve, hisz valamiért „rossz voltam”.
– Nem bírom tovább, nem szeretlek már, menj el, kérlek!
Ez volt a terv. De tányértörős eszement őrjöngés lett belőle.
– Hülye picsa, nézz magadba, semmit nem csinálsz, mióta Zsolti megszületett. Utálok itthon lenni, egy dagadt disznó vagy…- kék szemei veszettül jártak a szemüveg mögött, szája groteszk undorba savanyodott össze, ahogy kifolyatta rajta a szavakat… Hangos dübörgéssel ment fel a lépcsőn a nappaliból a szobába, majd néhány ruhát összedobált egy bőröndbe és a tölgyfa bejárati ajtót maga mögött bevágva elhúzott az autóval.
– A francba, az autó!- gondoltam, mivel világvége után lakunk kettővel, de ez akkor csekély veszteségnek tűnt.
– Szabadság, édes szabadság, fogd a kezem!
